A temesvári népfelkelés és a román rendszerváltás egy szemtanú-elemző, Borbély Imre meglátásában

Borbély Imre a temesvári népfelkelés egyik részvevője volt, Tőkés László barátja, harczostársa és tanácsadója.

Az alábbi interjúrészlet a „Harc a nemzet érdekében” című, nemrég megjelent kötetéből való, melynek gerincét egy Tóth Károly Antal által készített mélyinterjú képezi. Nem méltatom az alábbi sorokat, azok önmagukért beszélnek.

Mindmáig megválaszolatlan kérdések.

Több mint huszonöt év telt el azóta. Rengeteg anyag látott napvilágot, sokan írtak és filmek is készültek a romániai 1989-es eseményekről. Ami akkor egyértelmű volt és tiszta, az háttérbe szorul vagy elhomályosul. Mindemellett számos kérdés a mai napig tisztázatlan.:

·         Kik lövették le a Nuță és Mihalea tábornokokat szállító helikoptert és miért?[1]

·         Mi húzódik meg Milea hadügyminiszter halála mögött?[2]

·         A diktátor őrizetbe vételét követően kik voltak (az államcsíny ködösítését szolgáló) véres forradalmi színjáték szervezői és operatív irányítói? Többek közt: ki felel azért, hogy a „Scînteia Poporului“ december 24-én minden fegyverforgatásra képes polgárt fegyverbe hívott? Milyen fegyveres egységek voltak a „beavatottak”? Kik álltak az élükön?

·         Victor Atanasie Stănculescu pere után, miért maradt el Ion Iliescu pere?

Bebizonyosodott, hogy mind a lokális hegemón hatalom, a Szovjetunió, mind pedig az USA érdekelt volt Ceauşescu megbuktatásában. Felettébb valószínű, hogy a Securitate és a katonai hírszerzés kötelékeiben a KGB[3] számos ügynöke dolgozott. Valószínű, hogy a bukaresti nagygyűlést petárdákkal hergelők és a diktátor-ellenes skandálást kezdeményezők közt ezeket az ügynököket kell keresni.

Ami Temesvárt illeti, vannak, akik a magyar és a nyugati (USA) beavatkozást keresik a politikai tiltakozás kirobbanása körül.

A külföldi beavatkozás toposzát Ceauşescu használta először december 20-án, amikor is Iránból hazatérve, televíziós beszédében elítélte a külföldi ügynökök által vezetett temesvári huligánokat. Ez tőle nem meglepő – annál inkább viszont a Beverly Hills-ben született, Bécsben élő Susanne Brandstätter (alias Susan Waldman) részéről. A szabadúszó dokumentumfilm-rendező hölgy Sakkmatt című filmjében valamint a „22” folyóiratban 2004. január 13-án közölt, Gabriela Adameşteanu-nak adott mélyinterjúban nem kevesebbet állít, mint hogy a temesvári népfelkelés külföldi és főleg amerikai manipuláció hatására robbant ki. Abból a nyilvánvaló tényből indult ki, hogy a tervezett reformnak az utolsó kövület, a román kondukátor útjában állt, s ezen az alapon feltételezett egy Gorbacsov-Bush összeesküvést az eltávolítására. Ez Máltában történt volna 1989. december 2. és 3. közt. A fő szerepet az USA–nak osztja le. Sőt, Adameşteanu ez irányú kérdésére kerek-perec azt állítja, hogy Ceauşescut ugyanannak a forgatókönyvnek megfelelően távolították el, mint később Milosevityet.

Itt meg kell állni egy pillanatra. Nyilvánvalóvá válik, hogy a szóban forgó film készítője visszavetít – anélkül, hogy disztingválna. Szerinte ami 2000-ben a Buldózer-forradalommal sikerült Szerbiában, az sikerülhetett és sikerült 1989-ben Romániában is. Az igaz, hogy az Otpor szervezésében kitűnt Szrdjá Popovics azóta szédítő (bár kétes moralitású) karriert futott be kreatív felforgatóként mint sok színes forradalom szürke eminenciása. Ő kezdettől fogva amerikai pénzen működött, mint ahogyan az többek közt Steve Horn és Carl Gibson 2013-ban kelt cikkéből is kitűnik. Persze szó sincs róla, hogy az USA felforgató tevékenysége vele kezdődött volna. Stephen Kinzler „Overthrow” (megbuktatás, megdöntés) című kitűnő könyvében az USA által idegen országokban keresztülvitt kormánybuktatások történelmét korszakolja: az első a többnyire nyílt erőszakos beavatkozás formáját használó birodalmi fázis, mely a második világháborúig tart, a második a hidegháború időszaka, amikor is az antikommunista harc szolgáltatta az ürügyet a nyílt háborúra, végül a hidegháború utáni korszak, melyben egyre kifinomultabb eszközökkel puccsokat is szerveztek. A második és harmadik fázis között az eszközök használatában átfedés van. Srdja Popovics ez utóbbi, kifinomult eszközök nagymestere.

De ezek a kifinomult eszközök csak ott sikeresek, ahol a rendszer annyira nyitott, hogy a felforgatók, NGO-k örve alatt, képesek verbuválni, motiválni, tudást közvetíteni, pénzt tudnak osztani, és nem utolsó sorban, amikor végül a népmozgalom beindul, az akciók menetét közvetlenül is képesek befolyásolni. Más szóval szükséges az operatív jelenlét. Belorussziában, vagy Észak-Koreában a forgatókönyv kivihetetlen, mert ezek a nyílt diktatúra eszközével meggátolják az idegenek operatív jelenlétét. Brandstätter nem fogja fel, hogy Románia ez utóbbi államokhoz hasonlóan, hermetikusan zárt, idegen, álcivil szervezetek számára behatolhatatlan, abszolút diktatúra volt.

A temesvári népfelkelés

A Tőkés László mellett tüntetők között 1989. december 16-án egyre többen voltak olyanok, akik politikai színezetet igyekeztek adni a tüntetésnek. Jómagam a tömegben tartózkodva érzékeltem ezt, s többedmagammal igyekeztünk ezeket az embereket arra bírni, hogy vonuljanak a ház elől a közeli Mária térre. Ez végül is megtörtént. Mint ahogyan az a Timişoara újság 1991. december 17-i számának „Tanúvallomást teszek” nevű rovatában Ion Monoran nevű forradalmár költővel készült interjúból is kitűnik, a Cina vendéglőben összegyűlt asztaltársaság, talán egy tucat ember, eldöntötték, hogy eljött a kellő idő, és a Mária térre mentek. Ott Monoran 19 óra 35 perckor az indulni készülő villamos elé lépett, míg a testvérem, Borbély Zoltán lehúzta a villamos villanyszedőjét, ami által az mozgásképtelenné vált. Ezt megismételték a szembejövő villamossal is. Azon a szakaszon ezzel megbénult a forgalom, és a munkából hazaigyekvő tömegek kiszálltak a villámosokból, és tanúi lehettek, hogy Daniel Zӑgӑnescu az egyik villamos ütközőjére fellépve és bemutatkozva elkezdte skandálni a katarktikus Jos Ceauşescu, Jos communismul, Jos Securitatea és a Libertate jelszavakat. Szinte egy időben Kovács Tibor (Zsolt fiam egyik volt osztálytársa) a másik villamos tetejére mászott, és onnan ugyanazt tette. A tömeg mintegy vezényszóra ismételni kezdte a jelszavakat, a tér messze hangzóan dörögte: Le a diktátorral! Ekkor robbant ki a temesvári népfelkelés.

A temesvári népfelkelést valódi temesváriak robbantották ki, románok és magyarok. Szabad akaratból és szent hittel. Mi ott voltunk, az egész család. Ez volt életem katartikus csúcsélménye.

TKA: Valóban forradalom volt-e?

BI: Ami Temesváron történt, azt népfelkelésnek nevezném. Amelynek kétségkívül forradalmi, rendszerváltoztató céljai voltak. Az ország rezsimje ellen, a kommunizmus ellen történt politikai lázadás, melynek célja a rendszer megbuktatása volt, és valami újnak a létrehozása. De Temesvár ereje távolról sem futotta a célok valóra váltásához.

TKA: S miként követték az események egymást a továbbiakban?

BI: Aznap, miközben a tömeg vonult össze-vissza, „egyen-rongyokba” öltöztetett és egyforma botokkal fölfegyverzett egyének, akiket én politikai diverzánsoknak, a rendőrség tagjainak vélek, minden látható ok nélkül, módszeresen beverték a kirakatokat. Azon az éjjelen, december 16-án vitte el Lászlót erőszakkal a karhatalom a végül őrizetlenül maradt parókiáról. Mint utóbb elmondta, azt hitte, hogy kivégezni viszik, de végül Menyőbe vitték, ahol szolgálnia kellett volna a kollaboráns püspök, Papp László akarata szerint. Barátait letartóztatták, több napon át, december 20-i szabadulásukig verték, kínozták őket.

Másnap – vasárnap, tizenhetedikén – gyönyörű volt az idő, és szinte az egész város kint volt az utcákon. Az emberek vasárnap délelőtt végigmentek a városon, és látták a pusztítást. Hogy itt is kirakat tört, ott is kirakat tört, de ez nem elrettentő hatással volt a tömegre, hanem a saját ereje bizonyságának érezte.

Körülbelül déltájt katonazenés fölvonulás ment végig a városon. Hazafias indulókat játszottak rezesbandával. Ilyen addig soha nem volt. Hogy miért csinálták, miért rendelték ezt el, nem tudom, mindenesetre a tömeg ahelyett, hogy megtapsolta volna a katonákat, megdobálta őket.

Úgyhogy ezek visszamentek a kaszárnyába, majd két órára rá a mellékutcákban katonai kamionok jelentek meg. Én állandóan jártam az utcát, és már mondtam a feleségemnek, Vikinek, hogy rosszat sejtek. „Nézd, mi van a kamionban? Tudod, mi az a láda? Abban van a lőszer.” Én azoktól a ládáktól ijedtem meg, nem a fegyverektől. Amíg a kalasnyikov üres, addig lehet vele döfni, vagy ütni. De amikor már ott van (hangsúlyozva) egy halom muníció… Attól megijedtem. És láttam, hogy ezek zöld parolit viselnek, tehát határőrök. Arra vannak idomítva, hogy civilekre lőjenek. Mit keresnek itt? Ezek valamire készülnek.

Hazamentünk ebédelni. Délután fél 5 táján hallottuk meg az első lövéseket. Rohantunk oda, ahonnan a lövések hallatszottak. És miközben mentünk, az utcánk végén beindult egy kétéltű páncélos jármű, és nagy sebességgel végigrobogott az utcán, egészen a másik végéig, ahol a város más pontjaihoz hasonlóan szép számmal voltak tüntetők. Mivel láttam, hogy hol ide, hol oda kanyarodva cikcakkban ment, én egy kapuba álltam be, hogy el ne üssön. Mert lehet, hogy csak úgy ötletszerűen elütnek. Persze miközben elmentek mellettem, lőhettek volna, de nem lőttek.

TKA: Nem tapostak agyon embereket?

BJ: Nem. De a végén belementek a tömegbe, ezzel együtt az emberek nem hátráltak meg. Akkor láttam az első embert meghalni, az első gyilkosságot, amit egy nagy kaliberű 12,7 mm-es nehéz gépfegyverrel követtek el. Nem sorozatlövést adtak le, hanem célzott lövést. Egy tizennégy-tizenöt éves srác szaladt a kétéltű felé. Mellbe lőtték, és annak a nehéz golyónak a hatására a fiú hátra tántorgott egy pár métert, majd elterült. Ilyet az ember filmekben lát, mondják, hogy efféle nem is létezik. Hát kellően nagy kaliberű golyóban van elég energia, hogy hátradobjon egy embert. Ezt én láttam.

A fiút fölvették, és elvitték az utca végén levő kórházba; akkor a harci jármű elkezdett rövid sorozatokat lőni. Akkor úgy éltem meg, hogy az én irányomba is, bár elég messze tőlem, a második emelet magasságában csapódtak be a golyók a falba.

A gyilkolás romániai kísérleti terepe

Érdekes volt, hogy az emberek nem ijedtek meg, illetve nem mutattak félelmet. Az egy nagyon jó érzés, mikor az ember túl van a félelmen. Többfelé jártam a környéken - nézelődtem. Láttam, ahogy egyesek újból betörik a kirakatokat, majd matracokat itatnak át gázolajjal és gyújtanak meg – látszólag teljesen értelmetlenül, az utca kereszteződések közepén.

TKA: Miféle alakok voltak ezek?

BI: Nem tudtam akkor megítélni. Szerintem kommandósok voltak. Rongyokba voltak öltözve, de mind keménykötésűek voltak, és fekete kommandós-sapka volt a fejükön, bármily furcsa is e kettő együtt. Meggyújtottak egy házat is a központban. Nagyon nagy tűz volt, és nem engedték a tűzoltókat oda. Közben pedig már lőttek. A gyújtogatás a lövöldözés közben volt. A lövöldözés több órát át tartott, délután félöttől egészen éjjel félnégyig.

TKA: Ezek célzott lövések voltak?

BI: Akkor még nem tudtuk, de voltak sortüzek is. Szerintem sok halott volt, több, mint amennyit most beismernek. Százharminc halottról beszélnek, de az orvosbarátoktól tudom, hogy körülbelül ezeregyszáz lőtt sebesült került hozzájuk. Később, a Mechanikai Egyetem egyetemistáival együtt elkezdtük számolni a halottakat. Elmentünk a panel negyedekbe, és ott kérdeztük, tudnak-e lőtt sebesültekről? Volt olyan például, hogy a harmadik emeleten nem engedték be az egyetemistákat, és azt állították, hogy nincs sebesültjük. Akkor följebb mentek egy emelettel, ahol mondták, hogy nekünk nincs, de itt alattunk van valaki. A harmadik emeletiek tehát letagadták a sebesültjüket. Még mindig féltek. Híre terjedt, hogy a Securitáte emberei bementek a kórházba, és a sebesülteket ott, a helyszínen agyonlőtték. Ezért állítólag az orvosok nyilvántartásba sem vették a lőtt sebesülteket, mert féltették őket. Olyan is volt, hogy a sebesültek kint voltak a folyosón; a szekusok végigmentek ott, és aki még mozgott, azt lelőtték. Ezek fényében érthető a félelem.

Utólag olvasván is az eseményekről, azzal a konklúzióval maradtam, hogy a temesvári fölkelés nagymértékben spontán volt, és hogy a puccsra kész hatalmi csoport (Stănculescu) nem döntötte el végleg, mit is akar. Azt hiszem, döntését attól tette függővé, hogy mennyire érett a helyzet, és ezt Temesváron mérték le. Az egésznek a forradalmi potenciálját mérték, hogy felbecsüljék, mennyire lehet onnan exportálni akcióikat az ország más városaiba.

TKA: Tehát Temesvárt egy kísérleti terepnek tartod?

BI: Igen. És hogy beépített vészfékkel ment az egész, azt az bizonyítja, hogy Chiţac generális vegyi fegyverekkel érkezett Temesvár határába.

TKA: Tudsz valamit ezekről a vegyi fegyverekről?

BI: Csak azt, hogy léteztek, mert ezt perben bizonyították. Tehát Temesensis esse delendam.[4] Minden bizonnyal több erő dolgozott egyszerre. Feltételezhetően egyik oldalon voltak külföldi titkosszolgálatok által támogatott puccsisták, a másik oldalon a Ceauşescu-féle hatalom hívei. Chiţac, vagyis a hadsereg inkább ez utóbbi oldalán volt, mert ez volt a belső parancs. Idő kellett ahhoz, hogy eldőljön, hogyan tovább. Ezért egy pár napig ott volt Damoklész kardja[5] Temesvár fölött.

II.

A Securitate Borbély Imre nyomában. Ceauşescu bukása

TKA: Hogyan alakult a helyzet hétfőtől kezdve?

BI: Most csak a saját megélésemet tudom közölni. December 18-án, hétfőn bementem a munkahelyemre. Gyalog mentem végig a városon. Mindenütt ott voltak a harcra kész rendben álló katonai alakulatok.

Érdekes volt látni egyes embereket. Például súlyoztam akkoriban, és mit látok? Két klubtársam a legkigyúrtabbak közül, civilben, Uzi gépfegyverekkel szaladtak végig az utcán. Nem köszöntek. Én se köszöntem. Lám, kikkel is voltam én ott a klubban! (Nevet.)

Aztán láttam több embert, akik a banditákról magyaráztak, és hogy ezért a pusztításért, amit városunkat sújtották, lakolniuk kell.

Közben több száz embert letartóztattak és vertek a rendőrségen.

TKA: Kiket neveztek akkor banditáknak?

BI: Hát azokat, akik részt vettek a megmozdulásban. Ceauşescu december 22-i letartóztatása után a szekusokat mondták banditáknak. De amíg a Damoklész-kard ott lógott Temesvár fölött, még bármi megtörténhetett. Mint utólag megtudtuk, azt mérlegelték a Ceausescu-pártiak, hogy a tömegbe lőtt ágyúgolyó hány emberen megy keresztül.

TKA: Az ilyen dolgokat honnan lehetett megtudni?

BI: A peranyagokból sok minden derült ki.

Mikor megérkeztem a munkahelyemre, már láttam, hogy valami nem stimmel, mert a munkások ijedt arccal fogadtak engem, és küldtek, hogy menjek a főnökhöz. Bementem hozzá. Egy fogarasi fiú volt, Mătieş Marius – Mátyás lehetett valamikor – posztjából ítélve, bizalmasa a rezsimnek.

TKA: Honnan lehetett tudni, hogy a rendszer bizalmasa volt?

BI: A vegyipari kombinát kutató-laborjának a főnöke nem lehetett bárki. Marius korábban Fogarasban dolgozott túramérnökként, ahol nitroglicerint meg ilyesmiket állítottak elő. Tehát ott egyrészt a halállal barátkozott állandóan, másrészt viszont oda csak bizalmiakat küldtek. Egyébként velem egykorú volt.

Bementem hozzá: Mi van, Marius?

    „Vezi, Imi, a fost Securitatea. Te caută pe tine personal. Te duci acasă, îţi razi barba, şi dispari.” (Nézd, Imi, itt járt a szekuritáte. Személyesen téged kerestek. Most hazamész, levágatod a szakálladat, és eltűnsz.)

Mondom: „Marius, dă mîna” (Marius, add a kezed.).  S mikor mentem kifele, utánam szólt: „Dumnezeu să te ocrotească.” (Isten óvjon.)

Hazamentem, elmondtam az apámnak, hogy ez van. – „Fiam, mész!” – „És veled mi lesz?” – „Az az én gondom.”

Elmentem a fodrászhoz, lenyírattam a szakállamat, bajuszomat és a hajamat, majd mentem a feleségemért. Jött velem szemben, és nem ismert meg. Ráköszöntem. „Jézus, Mária!” – döbbent meg.  És akkor elmondtam neki, mi a helyzet. Hazamentünk, csomagoltunk, és elmentünk Ungor Csaba szobrász barátomhoz, aki olyan házban lakott, ahova nem is volt bejelentve. Tehát ahol nem nagy valószínűsége volt annak, hogy keressenek. Közben mérlegeltem, hogy most mi is lesz. Az biztos, hogy ha Ceauşescu marad, akkor retorziók nélkül nem fogjuk átvészelni, és ha engem személy szerint már „most” keresnek, akkor erről később sem fognak lemondani. Tehát elkezdtem tervezni, hogy merrefelé hagyjam el az országot, bízva abban, hogy jól tudok menetelni, sokfelé ismerem a terepet, miközben persze reménykedtem abban, hogy lesz valamiféle külföldi intervenció. Azon gondolkoztam, hogy vajon a szerb, vagy magyar területen keresztül jönnek-e a felmentő csapatok.

Az intervenció lehetőségével kapcsolatban egy élményemre támaszkodtam. Már elmondtam, hogy aznap éjjel, amikor lőttek, az utcán voltam. És akkor történt egy fontos dolog, amit eddig nem említettem. A házam előtti téren körforgalom van, és az átellenes oldalon lelőtt emberek feküdtek. Azokhoz igyekeztem, hogy megnézzem, lehet-e rajtuk még segíteni, és akkor mellettem nem messze megállt három Dacia autó, és férfiak szálltak ki belőle. S azt hittem, hogy na, mostan… ennyi. Már néztem, hogy mit csináljak. Van-e értelme, hogy szaladjak, hiszen biztosan utánam lőnek, vagy jobb, ha letartóztatnak, s aztán meglátjuk, mi lesz. Akkor azok a férfiak elkezdtek egymás közt oroszul beszélni. Majd beszálltak az autóba, és tovább mentek.

TKA: Tehát nem románok voltak.

BI: Ezek szovjetek voltak. És Arad felől érkeztek be. Szerintem akkor őket a román határőrök már átengedték. Ezek voltak valószínűleg a KGB emberei, akik jöttek megnézni, hogy mi történik. Akkor már híre terjedt a „hatvanezer halottnak”, eleinte minden forrás túlbecsülte a halottak számát. Míg ott voltak előttem, addig is folyt a lövöldözés. Őket látván, tudtam, hogy nincsenek itt hiába. Gorbacsovban bíztam – ha leváltotta Zsivkovot[6], akkor majd Ceauşescu-t sem fogja meghagyni, nem fogja megengedni, hogy itt népirtás történjen. Hanem intervenció lesz. De magamat s a családomat valamiképpen biztonságba kellett helyezni addig is – mert, hogy nem a tömeg egy névtelen tagja voltam, hanem utánam eredtek a kopók, kerestek.

TKA: Végül hova mentél?

BI: Huszadikán részt vettünk azon a tüntetésen, mely a temesvári népfelkelés győzelmét jelentette, amikor a katonaság az érvényben levő tűzparancs ellenére sem lőtt a tömegbe. Huszonegyedikén vonatra szálltunk, és elutaztunk Nádasra, ahol a családnak egy része élt, szinte az erdő közepén. És miközben mentünk ki Temesvár egyik külvárosának pályaudvarára, a gyárvárosba láttuk, hogy az UMT-től[7] jön a tömeg. A munkások.

BI: Az állomás irányából jöttek be a városba plakátokkal, házi készítésű molinókkal. De úgy véltem, hogy kötelességem a családomat biztonságba helyeznem. Elmentünk. Nádason hallgatva a rádiót, 22-én úgy döntöttünk, hogy Aradra utazunk. Akkori megítélésem szerint ostobaságot követnék el, ha hazamennék, mert a titkosrendőrség még mindig kereshet. Ceauşescu bukásának örömhíre ott ért.

Később tudtam meg Zolitól, aki otthon maradt, és édesapámtól, hogy mi történt. Azokból a felemelő jelenetekből kimaradtam, amikor a helyi garnizon fraternizált a felkelőkkel, és egész Temesvár ellepte a főteret, ahol közös ima volt, lelkesítő beszédek. Részt vettem viszont 22-én Aradon egy hasonló tüntetésen, mely reggeltől zajlott, amikor még nem lehetett tudni, hogy a diktátor aznap elmenekül, és megtörténik a hatalomváltás. Onnan karácsony után visszajöttünk Temesvárra. Ugyanis úgy véltem, hogy ha a hadsereg átállt, akkor már nagyobb biztonságban vagyunk. Otthon megtudtam, hogy apám fogadta a szekusokat. Ami után mi elmentünk, egy óra elteltével. Jöttek értem. Az apám nyitott ajtót nekik. Kérdezték tőle, hol vagyok. Mire apám: „nem tudom, de ha tudnám, se mondanám.”

 TKA: Ezt mondta?

BI: Ezt! Nyolcvanéves kemény öreg volt. Folytatta: „Jöjjenek be, és keressék meg.”

A szekusok szótlanul elmentek. Nem mentek be.

TKA: Aradon mennyi ember halhatott meg?

BI: Úgy tudom, huszonhárom.

TKA: Ott a környéken tudsz még ilyen gyilkosságokról? Valamelyik közelebbi helységben, vagy valahol másutt a Bánságban?

BI: Nem, de ez nem jelenti azt, hogy nem volt. Csak erről a két helyszínről tudok. December 22-én történt Bukarestben a nagy összeomlás. Ott is volt egy nagy tüntetés.

TKA: Az, amikor Ceauşescu beszédet tartott volna, de hamarosan vissza kellett vonulnia a tribünről.

BI: Igen, az. A manipulátorok akkor már a háta mögött eldöntötték, hogy neki buknia kell. Már december 21-én összehívtak egy nagygyűlést, és petárdákat robbantottak a tömegben.

TKA: Most is látom magam előtt a 22-i tévéközvetítést (nevet).

BI: Nagyon jól esett azt látni. De számunkra már akkor nagyon bűzlött ez az egész. Hogy most egyszerre csak ez történik ott a tévében. Hát miért? És hogyan? Mondtam akkor Vikinek: te, itt megtörtént a puccs.

Temesvár delíriumban volt addigra már. A főterén azokban a napokban több tízezer ember volt állandóan. Oda hozták nekik a környékről a teát, a szendvicset… Állandó „megszállás” alatt volt a főtér. És állandóan prédikált valaki. Hol egy pap jött, hol egy tiszt, hol mit tudom én ki.

TKA: A tiszt miről prédikált?

BI: Viorel Oancea őrnagy például, december 22-én a diktátor bukását megelőzően arról, hogy a hadseregnek a helye a nép mellett van. És hogy őt nem érdekli, hogy talán lelövik emiatt. Később Temesvárnak az egyik legőszintébb és legrendesebb polgármestere lett.

---

[1] Constantin Nuţă tábornok, milíciafőnök és helyettese, Velicu Mihalea tábornok 1989. december 23-án este halt meg, amikor az őket Bukarestbe szállító helikoptert Gyulafehérvárnál lelőtték.

December 20-ig a két tábornok eltüntette a temesvári mészárlás nyomait (19-én Bukarestbe küldték a holttesteket, ahol azokat elhamvasztották, és maradványaikat a főváros szemetesgödrébe szórták), aztán elmentek Aradra. December 23-án reggel vonatra szálltak Bukarest felé, ám Déván letartóztatták őket, és elvitték egy helybeli műszaki ezred székhelyére. Onnan helikopterre ültették, s az ülésekhez kötözve vitték Bukarest felé. Ahelyett, hogy a főváros felé tartott volna, a helikopter — nem tudni, miért! — Gyulafehérvár felé vette az irányt. A gépet a gyulafehérvári Mamutdomb fölött lelőtték a földi katonai egységek, melyek azt a parancsot kapták, hogy lőjenek le mindent, ami repül, mert állítólag terroristák rajzanak. A parancs Bukarestből érkezett, a honvédelmi minisztériumbeli irányító sejttől (ahol többek között Victor Athanasie Stănculescu és Ion Iliescu is tartózkodott) — ez derült ki nemrég a katonai ügyészségek testülete által végzett ankétok során. Azonosították azokat, akik a ,,mindent lelőni, ami repül" parancsot továbbították, és azokat is, akik végrehajtották. Nuţă tábornok, akit két lábon járó irattárnak tartottak, korábban a katonai kémelhárításnál dolgozott. Nagyon tartottak tőle, és sokan kívánták volna eltűnését. Eltűnt, bolondnak nyilváníttatott. Lásd a Háromszék című lap 2007. december 20-i, „Élő múlt” alcímmel megjelent számában „A forradalom kulcsembereinek rejtélyes halála című írást. A hozzá vivő kapocs (link):

(http://www.3szek.ro/load/cikk/5632/a_forradalom_kulcsembereinek_rejtelyes_halála)

[2] Milea-dosszié — 2007 Vasilea Milea tábornok, az utolsó kommunista kormány védelmi minisztere nyitja a gyanús elhalálozások sorát. Halálát Nicolae Ceauşescu jelentette be (Az áruló öngyilkos lett!) az országos tévéadóban még 1989. december 22-én délelőtt, mielőtt az RKP KB székhelyéről helikopterrel elmenekült. December 21-ig Milea továbbította Ceauşescu főparancsnok utasításait a tüntetők visszaszorítására, s vezényelte ezek végrehajtását Tudor Postelnicu belügyminiszterrel, Iulian Vlad szekuritátéfőnökkel és Corneliu Pârcălăbescu tábornokkal, a hazafias gárdák vezetőjével együtt. Két változat forgott közszájon Milea haláláról. Az egyik szerint Ceauşescu rendelte el lelövetését, mert nem volt hajlandó tovább harcolni saját népe ellen. A második feltételezés abból indul ki, hogy Milea valóban főbe lőtte magát, mert rájött, hogy Ceauşescu elveszti a harcot, őt meg az addig elkövetett bűnökért felelősségre vonják. Az állítólagos öngyilkosságra a hazafias gárdák tábornokának irodájában került sor (Corneliu Pârcălăbescu gyakran megfordult Elena Ceauşescu környezetében), a tábornok testőrsége egyik altisztjének fegyverével.

1998-ig a Milea miniszter haláláról szóló iratcsomót öngyilkosság végszó zárta, pedig a bűnügyi orvosszakértői jelentés nem említ puskapornyomokat a ruházaton vagy a holttesten, melyek a lőfegyverrel elkövetett öngyilkosságnak sajátos nyomai.

Dan Voinea tábornok, a katonai ügyészségek bírói testületének tagja 1998-ban azért nyitotta meg újra az ügyet, hogy kiegészítő vizsgálatokat végezzenek, és megállapítsák Milea halálának pontos körülményeit. A 2001-es hatalomváltás után az ügyet két másik katonai bíró vette át, Vasile Stanca és Gheorghe Oancea szintén öngyilkosságként zárta le a dossziét, de ezúttal is magyarázat nélkül maradt, hogy miért nem szól az orvosszakértői vizsgálat a gyilkos golyó nyomairól. Az idén Dan Voinea tábornok újra megkezdte a kiegészítő vizsgálatokat az ügyben.

[3] KGB = Állambiztonsági Bizottság. Ez 1954-től 1993. december 20-ig létezett, amikor Jelcin leépítette a Szovjetunió biztonsági szolgálatának civil részlegét és a KGB maradványait.

[4]Magyarul: „Temesvárt el kell pusztítani”. Ez eredetileg Cato római államférfi egy mondása, aki a beszédeiben Karthágó elpusztításának szükségességét hirdette (Carthaginem esse delendam).

[5] Egy ókori anekdota szerint Damoklésznek, a sziciliai király kegyencének a feje fölött egy szál lószőrrel felfüggesztett kard csüngött.

[6]Todor Zsivkovot, Bulgária kommunista vezetőjét, harmincöt évi regnálás után 1989. novemberében leváltották és kizárták a pártból.

[7] UMT = Uzine Mecanice Timişoara (Temesvári Gépgyártó Üzemek)

Tőkés László Temesvárra érkezik

Borbély Imre Tőkés László révén kapcsolódott be a politikába, barátja és harcostársa volt a nemzetéért az életét kockáztató későbbi püspöknek és önrendelkezésért, autonómiáért küzdő politikusnak. A "Harc a nemzet érdekében" című kötet gerincét képviselő interjúban, amit Tóth Károly Antal készített, így emlékezik megismerkedésükre:

(Tőkés László a torjai Árpád szobor avatásán. A kép legszélén Borbély Imre)

Tőkés László Temesvárra érkezik

TKA: Tudod-e, milyen események előzték meg Tőkés László Temesvárra kerülésének történetét?

BI: Őt 1986-ban helyezték Temesvárra. Addig semmit nem tudtam róla, azt sem, hogy kicsoda. Rövidesen híre ment, hogy jó magyar ember, és gyűjti a magyarokat maga köré. Mi is csatlakoztunk.

Amikor adásba került a Vele készített 1989-es Panoráma interjú, összehívtam a családot, és elmondtam nekik, hogy mit közvetítenek. Az adást mindegyikünk látta. Az apámnak nem kellett sokat magyarázni. Úgy véltük, hogy László körül megritkulnak majd az emberek, a mi helyünk annál is inkább ott van. Ez kockázatos lesz az egész családra nézve, de ezt vállalni kell. Nekem nagyon fontos volt az édesapám hozzáállása.

TKA: Ő mit mondott erre?

BI: Csak rábólintott. Végigharcolta az ostromot Budapesten, és a kevés túlélő közé tartozik. Nem vett részt a kitörésben, mert korábban már kiküldték. Elhárító tiszt volt, tehát az infiltrációhoz, az ellenséges területre való „beszivárgáshoz” nagyon jól értett. Neki a körülzárt Florian Geyer hadosztály és a honvédség részéről kellett volna a többi Waffen-SS-hez információkat juttatnia, hogy merre tanácsos a felmentő csapást végezni. Ami végeredményben kudarcba fulladt.

Apám összekötő tisztként működött, így menekült meg. Mert a kitöréskor nagy valószínűséggel ő is az életét vesztette volna. Hiszen többtízezer halottja volt a kitörésnek. És talán ezer túlélő. Ha nem is lehet teljesen pontosan tudni a számokat, ezek voltak az arányok. Mert árulás történt. Valaki elárulta az oroszoknak az egész kitörési tervet, s azok már ott várták őket az ágyúkkal. Az Ostrom utcán jöttek le, ahol patakokban ömlött a vér. Nem tudom, hogy igaz-e vagy sem, de úgy mesélték az öregek, hogy az orosz tankok csúsztak, nem tudtak fölmenni, olyan síkos volt az utca burkolata a vértől.

TKA: Hogyan alakult Tőkés Lászlóval a kapcsolatotok?

BI: Világnézetünk elég nagymértékben egyezett, így intellektuális szempontból harmonikus volt a viszonyunk. Amíg szabadon mozoghatott, kölcsönösen meglátogattuk egymást, miután házi őrizetbe került, mi közvetítettük a híradásainak egy részét. Ha valaki be akart menni Lászlóhoz, ha egyáltalán beengedték, megmotozták befelé is, kifelé is. A vasárnapi istentiszteletek alkalmával, amikor félezer ember vett részt a zsúfolásig telt templomteremben, erre nem volt mód, a biztonságiaknak aránytalanul nagy erőket kellett volna ehhez mozgósítaniuk. A volt menyem rendszerint a templomból távozó tömeg elején volt, bement Lászlóékhoz, megkapta az üzenetet levél formában, majd kiment a tömeg derékhadával. Az üzenetet a budapesti Kovács Miklós emberei vették át tőlünk és csempészték át a határon, például az alumíniumkeretű hátizsák csöveibe rejtve. Fetés Gábor volt az első üzenetvivő, a korábban Bégány Attila által vezetett V. kerületi MDF (Magyar Demokrata Fórum) egyik alapembere, akik később konfliktusba keveredtek a végül az MDNP-t (a Magyar Demokrata Néppártot) megalakító puhány MDF-vezetéssel, a kilencvenes évek közepén. Vele igen jól szót értettünk nemzetpolitikai kérdésekben.  De ez egy más történet. Volt két nagyon kedves, politikailag naiv fiatal, akik a jó ügyet akarták szolgálni, majd az utolsó üzenetet a december 15.-i gyertyás tüntetésről Barna Andor vitte, aki az SZDSZ (Szabad Demokraták Szövetsége) tagja volt. Vele vitatkoztunk többek között a „négyigenes népszavazásról”, melyet már akkor Pozsgay Imre államelnökké választása elleni demagóg akciónak tartottam. Ő persze védte a mundérja becsületét.

TKA: Voltak-e még emberek, akik hozzátok hasonló módon segítettek?

BI: Igen, de nem tudtuk meg, hogy kicsodák. Róluk csak később jutott hozzánk információ. És jó volt így, László ezt is jól csinálta, hiszen ilyen esetben, ha valaki lebukik, ismeret hiányában vallatás alatt sem buktathatja le a többit.

A temesvári tüntetések kezdete

BI: Érdemes megemlíteni, hogyan jött létre a gyertyás tüntetés. Erre úgy került sor, hogy Tőkés László a december 10.-i istentiszteleten közölte: 15.-ére van kitűzve az erőszakos kilakoltatása, és kérte a gyülekezetet, hogy minél nagyobb számban legyenek ott a parókia körül. Legalább szemtanúi legyenek másnap az államhatalom e gyalázatos gesztusának. A hívők reggeltől gyülekeztek is. A járókelők közül többen – zömükben román emberek – megálltak, és érdeklődtek, hogy miért e csődület. A hívek megmagyarázták a helyzetet, aminek eredményeképpen estére már a tömegnek nagyjából fele román emberekből állt, akik jelenlétükkel szolidarizáltak a Ceauşescu rendszer önkényével szembeszállni merő magyar pappal. Másnap, december 16.-án, egy szombati napon is elmentünk a parókiához.

Az első, a 15.-i gyertyás tüntetés csendes volt. Másnapra ennek híre terjedt, mert a villamosok ott jártak el a tett színhelyétől harminc méternyire, és a villamosokból az emberek láthatták, hogy van ott egy kisebb tömeg gyertyákkal. A hír hatására a következő napon mások is jöttek.

Szombaton egész nap tartott a tüntetés, mely akkora volt, hogy a hatóságok megjelentek Lászlónál, és tárgyalásokat kezdtek vele, hogy most mi legyen. Nyilvánvaló, nem akartak nagy ribilliót. László akkor nyugtatta a tömeget, és azt mondta, hogy ő nem akar politikai tüntetést, ő az egyházon belüli igazságosságot akarja. Ez volt a mondandójának a lényege.

Viszont olyanok is eljöttek, akik politikai karaktert akartak adni a tiltakozásnak. 

(folytatása következik)

Ferencz I. Szabolcs: Radikálisan szerette nemzetét

Itt lebeg szemeim előtt, amint délceg tartásával és ruganyos járásával elindul az Orosz-udvarból, átszeli a Jenő herc(z)eg-teret, majd kissé lelassítva áthalad a Lloyd-soron, a Lloyd-palota és a Löffler-palota között. Arca méltóságteljes, külső szemlélő akár érzéstelennek is gondolná, de szemeiből süt a Trianon-fájdalom. Ennek a meghatározó alapérzetnek, mely bölcsőnktől sírunkig kísér, Temesváron nemcsak nemzeti, hanem civilizatorikus jellege is volt. „Uramisten, mivé tettétek városomat! Mivé romboltátok, hová is züllesztettétek nagyszüleink csodáját, akkori királyságunk egyik leggazdagabb, legszínesebb városát!” – beszélték szemei. Annak a városnak a képe, víziója, ami Temesvár lehetett volna adottságai alapján, ha… - ott lüktetett a kisagyában. Majd sarkon fordult, s egy magyar úr lépéseivel, az őt körüllengő tömeg feje felett elnézve elsétált az egykori Piarista Gimnázium felé.

Ma is gyakran beszélgetek vele. Ahányszor lényegesebb történelmi eszmefuttatásba vagy komolyabb politikai összefüggésbe ütközöm, szinte törvényszerű, hogy elém sejlik alakja, szuggesztív érvelési stílusa, s azt hiszem, magas találati aránnyal kiérzem, az adott helyzetben épp mit mondana. Imre pólusképző személyiség volt, markáns és karakán véleménnyel az összes őt érdeklő jelenségről, összefüggésről. S könnyű folytatni képzeletbeli beszélgetésünket, hiszen vitatkozunk, rögtön van is ellenérvem, s szó szót követ. Múltunk, családjaink, fiatal éveim, értékeink összekötnek, míg az elmúlt majdnem harminc év nagyon különböző személyes élményanyaga elválaszt – mindez tökéletes táptalaja az ízes és izgalmas baráti beszélgetéseknek, melyek oly hosszú ideig színesítették az életünket, s melyeket most kényszerűségből magamban folytatok tovább, amíg lehet.

Tizenöt éves lehettem, amikor iskolánkban egy osztályba kerültem idősebb fiával, s vele összebarátkozván eljutottam a szülői házba. Ezidőtájt már kellően érett voltam ahhoz, hogy elmondhatatlanul fullasztónak éljem meg azt a kort és közeget, amelyben éltem. Az agresszív rendőrállam a maga mindent átszövő besúgóhálózatával, a kommunista lózungokkal tarkított hazug közbeszéd, a magyar kisebbség és az egyházak évről évre fokozódó elnyomása és az a tehetetlen közöny, amivel a legtöbb városombéli magyar ezt viselte, a pusztuló város, az elvándorlás és elöregedés, a rohamosan romló életszínvonal, a mindent átható ízléstelenség… mind ott lüktetett a fejemben folyton, s zakatolt kamasz agyam, miként lehetne értelmesen lázadni, hogyan lehetne mindebből kitörni, van-e olyan menedék, ahol nem kell mindezzel folyton szembesülnöm.

(Apáink 2005 szilveszterén)

Ebben az uralkodó alaphangulatban ismertem meg újdonsült osztálytársam apját, Imrét. Beléptem lakásukba, amely az egykori családi tulajdonukban lévő, a kommunista idők lassú pusztulásának jeleit magán viselő bérpalota egyik, a család számára meghagyott és leválasztott lakása volt – és hirtelen egy másik világba kerültem. Egy ízléses polgári milliőbe, számomra eladdig ismeretlen illatokkal. Az egyik hátsó szobában pedig bemutattak Imrének, aki egy osztálytársi szülőhöz képest elképesztően fiatal volt, harmincas éveinek elején járt. Egyik kezében pipát markolt, amelyből illatos füst áradt; másik kezével megszorította kezemet – erőteljes, férfias kézfogással, miközben tekintete mélységében pásztázta tekintetemet. Leültetett, majd illatos teával kínált. Első pillanattól fogva felnőttként kezelt – nem kamaszként vagy fia osztálytársaként, hanem meglepetésemre egyenrangú felnőttként. S beszélgetésünk ötödik percében már az éles rendszerkritikánál tartottunk, nem sokkal később pedig történelmi helyzetünk magyar nemzeti szempontok szerinti értékelésénél. Egyenes beszéddel, világos érveléssel, meggyőzően beszélt, s én ittam a szavait. Innét kezdve gyakran megfordultam a Borbély-lakásban, amely a körülvevő külső közeg mondhatni teljes tagadására épült, s mentoromként néztem fel rá. Azt hiszem, ha adott pillanatban meghirdette volna a fegyveres ellenállást, akkor is szó nélkül követtem volna.

Nem, Imre nem volt óvatlan. Nagyon is óvatos volt, tudta, hogy sorsával és családja sorsával játszik mindenki, aki akárcsak a Szabad Európa rádiót hallgatja, vagy hasonló értekezésbe kezd idegenekkel. Számomra csak első találkozásunk után derült ki, hogy családjaink már régóta ismerik egymást, édesanyja és nagymamám évtizedek óta jó barátnék, édesapám pedig fiatal oktató korában még tanította is Imrét. Félgenerációnyi elcsúszásban sorjázott kettőnk családja, míg aztán Imre ki nem egyenlítette ezt a különbséget korai házasságával és korai gyerekeivel. Nagyon is jól tudta ő, kiben bízhat, s kiben nem, s bár az akkori rendszer ellenségeként volt számon tartva, rábizonyítani keveset lehetett. Ismerte hátteremet, teljes családomat, s első pillanattól kezdve beavatottként kezelt.

***

Imre meghatározó személyisége és a vele való barátság révén gimnáziumi éveim alatt sokkal közelebb kerültem ahhoz az énemhez, aki mindig is szerettem volna lenni. Legalább három olyan tanítás is volt, melyek kapcsán vele való találkozásomat gyökeres fordulatként éltem meg. Bizonyára sok más szempontból is mentoromként néztem fel rá, de így, több mint harminc év távlatából a kevésbé meghatározó egymásratalálások egyike-másika már elmosódott.

(Anyámmal, Borbély Viktóriával, ugyanakkor, ugyanott)

Az első egy erős személyes igényen alapult: amikor csak lehet, magunk mögött hagyni a több szempontból is menthetetlennek ítélt, elbalkániasodott várost, és kitörni a szabadba, a vadonba, más szabadság- és természetszerető társakkal együtt. Akkoriban mifelénk tiltott volt a cserkészet, az iskolai táborok pedig értelemszerűen elsősorban a társaságról, s kevésbé a természetről szóltak. Imre viszont vérbeli természetjáró volt, kívülről ismerte a Retyezát s a Déli Kárpátok csúcsait és gerinctúráit, s az akkori munkahelye által biztosított szabadidejét döntően természetjárással töltötte, mindenben partner feleségével együtt. Kemény, helyenként komoly veszélyekkel dacoló túrái a közbeszéd tárgyai voltak, s az akkori csúcstechnikával készített diái méltán vívták ki a vetítéseken részt vevők elismerését. Szigorú, minden részletre odafigyelő túravezető volt, akit mindig épp az aznap legnagyobb kihívást jelentő, de még biztonságos útvonal vonzott, a reá bízottak iránt érzett teljes felelősségérzettel. Nagyon sokat tanultam tőle, mesés tájakra vitt el, de még ennél is fontosabb volt, hogy úgy éreztem, férfiként térek vissza azokról a kalandtúrákról, amelyekre kamaszként indultam el. Kissé haszonélvezőjévé váltam annak a helyzetnek, hogy Imre fiai akkortájt még kevéssé érdeklődtek a természetjárás iránt, s így a túrák során saját fiaként kezelt, okított. Mai szemmel bizonyára meglepő, de a nyolcvanas években még úri huncutság volt a természetjárás mifelénk, és a körülbelül ezerötszáz méternyi tengerszint feletti magasságtól kezdve a pásztorokon kívül ritkán találkozott az ember az államalkotó nemzet képviselőivel. Cserébe - a kevésbé felfedezett magashegyi túrák iránt rajongó - kelet- és nyugatnémetekkel, „csehszlovákokkal”, erdélyi és magyarországi magyarokkal, erdélyi szászokkal hozott össze bennünket a sors, jellemzően hasonlóképp disszidens attitűdökkel, s ennek megfelelően az éjjeli tábortüzek mellett olyan beszélgetések alakulhattak ki, amilyenekkel lent, a városok besúgóvilágában aligha találkozhattunk.

Másik meghatározó tanítása akkortájt a temesvári hamis internacionalizmus elleni lázadás volt. Temesvár ugyan a hetvenes évek elején többségében románok által lakott várossá vált, erős időbeni korrelációban az újonnan épülő tömbház-negyedekkel. Mégis, akkortájt a város még erősen őrizte multinacionális jellegét, számottevő sváb, magyar és szerb lakossággal – zsidó, bolgár, szlovák, cigány, krassován (horvát) és örmény elemekkel tarkítva. S mindezt megfejelte az a hivatalosan is táplált narratíva, hogy a Bánság, s jelesül Temesvár a nemzetiségi tolerancia mintavárosa, ahol nem kívánatos bármilynemű „elkülönülés”, hiszen az „együtt-lét” mintegy természetes állapottá avanzsált. Ennek a „toleranciának” a jegyében kurtította meg minden évben az államhatalom a nemzetiségi iskolai férőhelyeket, korlátozta egyre jobban a kisebbségi nyelvek használatát, telepített évről évre nagyobb tájidegen kontingenst a városba, adta el busás devizáért Németországnak és Izraelnek az itt élő németeket és zsidókat… Mégis, ezt a hamis internacionalista narratívát magukévá tették a kisebbségi közösségek, még magánbeszélgetésekben is – talán azért, mert maguk is szerették volna hinni, hogy a hirdetett tolerancia megvalósulhat a gyakorlatban, a mindennapos tapasztalatok ellenére. Vagyis ebben az uralkodó narratívában a valódi közösségi érdekképviseletet nemcsak a rendszer tette lehetetlenné, hanem az érintettek hozzáállása is.

Kétségtelen, hogy Temesvárott a nemzetiségi jellegű személyes konfliktusok jóval ritkábbak voltak, mint más erdélyi és partiumi városokban, s hogy a felszínen béke honolt. Ámde a felszín alatt a többségi társadalom agresszív térfoglalása változatlan erővel folytatódott, csak - más helyektől eltérően - mindez még a kisebbségi közösségek lelki önfeladásával is párosult. Ebben a közegben egyre inkább úgy éreztem magam, mint ama közmondásos béka: nagy fazékban lassú tűzön. Ámde ha beléptem a Borbély-lakás ajtaján, s meghallgattam Imre kiselőadásait a szubszidiaritásról, a nemzeti önszerveződésről és érdekvédelemről, a közösségért való kiállás fontosságáról, s láttam, ahogy a gyakorlatban is működteti az őt körülvevő kis párhuzamos társadalmat egy nemzeti narratíva mentén, akkor úgy éreztem, van értelme szembeszállni a „politikailag korrekt” önfeladással, vállalni a vitákat és a rendszer potenciális üldözését, nevükön nevezni a dolgokat és érdekeinket.

A harmadik nagy példamutatás számomra Imre tájékozott és világlátó patriotizmusa volt. Annak idején közügyek és nemzetközi politika tekintetében a hivatalos kommunista propagandán kívül, amelyet tudvalevőleg már csak a jó ízlés okán is kerültünk, az alternatív hírforrás a Szabad Európa Rádió és az Amerika Hangja rádióadásai voltak, a maguk erényeivel és korlátaival együtt. Imrének azonban ennél jóval nagyobb volt a merítése: németes műveltsége és nyugati kapcsolatai révén sokkal szélesebb kitekintése volt a különböző történésekre, s beszélgetései során mindig tudott új szempontok alapján korábban nem ismert, az adott sémákba nem illő érveléssel élnie. Lángoló hazafi volt, aki ugyanakkor képes volt arra, hogy nemzetünk és közösségeink gyengeségeivel is szembenézzen, objektíven felvázolja az adott célok és küzdelmek tekintetében az egyes mérlegelési szempontokat, mintegy kívülről látván közösségünket, s ennek mentén olyan cselekvési tervvel előrukkolni, amelynek akkor és ott mozgósító hatása volt környezetünkben. Tette mindezt mérnöki precizitással és egyben jókedvvel, erőt és energiát adva közvetlen környezetének. Nem zárkózott be a - gyakran intellektuális értelemben provinciális - nemzeti narratívába, hanem világlátása, tájékozottsága révén mindig hozzá tudott tenni a nemzeti narratívához, építeni tudta azt.

***

Ha az ötvenes-hatvanas években, Erdélyben vagy a Bánságban született magyar generáció tagjait életük legboldogabb időszakáról faggatjuk, számos erős és pozitív személyes élmény épp a leginkább brutális Ceausescu-éveket idézi vissza. Pedig az akkori rendszer élhetetlen volt minden tekintetben, ezt jóformán senki sem vitatja. Ennek a jelenségnek természetes oka is van – egyszerűen az, hogy mindenki a saját fiatalságára s fiatal éveinek élményeire emlékszik a legszívesebben. De van egy másik ok is: akkor és ott mi egy valódi mesevilágban éltünk, ahol mindennap átélhettük a Jó és a Rossz küzdelmét.

Ellentétben Magyarországgal, ahol a kommunista hatalom meglehetős sikerrel korrumpálta a szellemi elitet, nálunk sokkal tisztább volt a felállás. Az egyik oldalon a szabadságra vágyó, a szülőhely eredeti szellemiségét őrző, a kisebbségi jogokért küzdő, egymással számos módon konspiráló, egymást félszavakból is értő, a mai szemmel nézve elképesztően összetartó nemzeti közösség, a másik oldalon a többségi és kommunista elnyomó gépezet a maga besúgóhálózatával, ízléstelenségével és alacsony morális szintjével. Jóformán mindenkiről tudtuk, minden egyes ismerősünkről, hogy Ide vagy Oda tartozik. S bár a Jó minden nap teret vesztett, mégis nagyszerű és felemelő érzés volt a Jó oldalán állni. Nos, ebben a mesevilágban Imre volt a Jó temesvári kapitánya, a reinkarnálódott várvédő Losonczy István, aki önzetlenül, minden cselt és eszközt bevetve harcolt, számos konspiratív akció főhőse volt, s aki egyben hitet is adott a környezetének, hogy hiába a túlerő, mind létszámban mind eszközökben, a végén a Jó fog győzni – vagy ha nem, ezt a küzdelmet akkor is érdemes vállalni.

Ennek a néma küzdelemnek a lángját családi okok miatt 1987-től kezdve Németországból őriztem magamban, az ezzel együtt járó lelkiismeret-furdalásoktól megszaggatva, de egyben a kisebbségi nemzeti közösségért való cselekvés számomra új lehetőségein is felbuzdulva. Egyetemi éveim alatt immár innen látogattam gyakran haza, szülővárosomba, minden alkalommal elzarándokolván Imréék lakásába. S a fentiek alapján számomra a legkevésbé sem volt meglepő, hogy a pár napos határzárat követően 1989 decemberének utolsó harmadában újból beléptem a Borbély-lakásba, egyfajta főhadiszállást láttam viszont, ahol Imre informális kapitányként szervezte a temesvári népfelkelés utóéletét, miközben sorra fogadta a határnyitás után frissiben a városba érkező magyarországi és külföldi küldöttségeket, közéleti személyiségeket. Mint ahogy az is szimbolikus, ámde tökéletesen képbeillő volt számomra, hogy végül is Imre öccse volt azon maroknyi bátrak egyike, akik a Mária-szobor előtt feltartóztatták a villamosközlekedést és kirobbantották az első tüntetést, amely végül népfelkeléshez vezetett, miközben Imre – óvatosságból ekkor még saját otthonából is elbujdosván – Tőkés László külföldi kapcsolatait és a sajtóját intézte az illegalitásból, felettébb konspiratív körülmények között. A szikra berobbant, és hatalmas energiákat szabadított fel egyéni és közösségi szinten egyaránt.

Több mint huszonhét év telt el azóta. A ’89-es csodás fellángolás és egymásba-kapaszkodás után az olyan, nemzeti közösségéért felelősséget érző vérbeli eszmei vezérnek, mint amilyen Imre volt, roppant nehéz volt azzal szembesülni, hogy az új társadalmi rendszerben kisebbségi közösségünk tovább apadt, az egyéni menekülőutak megsokasodtak és elvándorlási népmozgalommá terebélyesedtek, az anyagias gondolkodás elhatalmasodott, az asszimiláció tovább folytatódott, s mindezt tetézte a megcsappant közösségek apátiája. A többségi társadalom jogfosztó gyakorlata hullámzó módon, de állandósult, a nemzetközi érdeklődés és törődés a kisebbségi közösségek sorsa iránt lanyhult. Ezen körülmények között huszonhét roppant küzdelmes év adatott Imre számára, kezdetben aktív politikusként, majd a tőle megszokott módon eszmei kapitányként, amíg most – betegségét is teljes méltósággal viselve - itt nem hagyott bennünket.

(Vidám pillanat, ugyanakkor, ugyanott)

Jómagam 1990 után, többnyire messziről jőve hol sűrűbben, hol ritkábban újból és újból becsöppentem Imre világába. Sportot űztem abból, hogy – régi szokásunkhoz híven – sohasem jeleztem előre érkezésemet, mindig számára váratlanul érkeztem – mintha csak hazaérkeztem volna. Tehettem ezt, mert mindig úgy is fogadott feleségével együtt, mint a tékozló fiút, mikor az hazatér – és szó, ami szó, valóban távol esett az én pályám egykori mentorométól. De mindig ott folytattuk beszélgetéseinket, ahol utoljára abbahagytuk, olykori véleménykülönbségeinket tapintattal kezelve, ahogy jó barátokhoz illik.

Az évek folyamán – az 1990 előtti időket is idézve - néhány nagyszerű közös hátizsákos kirándulást is sikerült megszerveznünk a Déli-Kárpátokba, ahol a csillagok alatt vitattuk meg az aktuális politikai és ideológiai kérdéseket. Lévén elszakadva a helyi napi történésektől és az adott politikai küzdelmek szereplőitől, sokszor csak elhallgattam szuggesztív módon előadott mondandóját, követtem érvelését, s próbáltam kitalálni, hogy az adott helyzetben helyében magam miként cselekednék. S akár egyetértettünk a következtetésekben, akár nem, minden egyes ilyen találkozásunk erőt adott saját életem küzdelmeihez. Ahogy bármilyen helyzetben meg tudta találni vagy újradefiniálni a nemzeti imperatívuszokat, amelyekért érdemes volt újból szervezni, harcolni, sokszor a siker esélyét is nélkülözve – az mindig példamutató volt számomra, az adott tartalmi kérdéstől függetlenül is.

***

Hiánya fáj, hatása nem múlt el. Igazi véleményvezérként sok követője volt, van. Politikai értelemben nemzeti radikálisnak vallotta magát – s persze, az is volt, ha úgy tetszik: radikálisan szerette a nemzetét. Elfogadta, hogy a földkerekség egy hatalmas verseny- és akadálypálya, s hogy a játszmákat kemény és sokszor kíméletlen eszközökkel vívják, és mindvégig azt kereste - előbb politikusként, majd egyszerű közéleti emberként -, miként lehetne nemzeti közösségünk versenyhelyzetén javítani. Előnyeinket kiaknázni, gyengeségeinket orvosolni. Tudta, hogy a nemzeti érdeket nem lehet doktriner módon meghatározni, hanem mindig az adott helyzetnek megfelelően kell újrafogalmazni. S ezen utóbbi feladathoz elsősorban kitekintés szükségeltetik, a trendek helyes felismerése, no meg a valós versenyhelyzet ismerete, nem pedig az oly gyakori befele-fordulás és köldöknézés. És azt is tudta, hogy nincsenek triviális megoldások, csodák, „ingyenebédek”, hamis pártfogók és próféciák, hanem az érdekérvényesítés csatáit igenis meg kell vívni. Követői, eszmetársai sajnos nem mindig tudják ezt; gyakori a bezárkózó csodavárás. Aggódó barátként kicsit félek is, hogy a különböző megemlékezések mentén róla kirajzolódó szobor nehogy sablonos, egysíkú és doktriner legyen, hanem olyan embert lássunk bele, aki szabadságszerető és értékvezérelt, ámde eszközökben pragmatikus és nyitott, mint amilyennek én Imrét ismertem.

Ama alapkérdés pedig, miként, milyen politikák mentén lehetne egy adott térben és időben élő nemzeti közösség versenyhelyzetén javítani, a leginkább kínzó, legtöbb fejtörést okozó kérdések egyike. Különösen majd egy évszázadnyi komparatív leszakadás után. Kiváltképp nagy történelmi traumák után. Hát még a legújabb kori, eleddig ismeretlen technológiai és társadalmi kihívások közepette. Amióta Imre végleg elment, eme alapkérdéséről szóló képzeletbeli beszélgetéseink megsokszorozódtak… Most már mindörökké velünk marad, hogy elkötelezettség és helytállás tekintetében irányt s példát mutasson.

A szerkesztő utószava

Ferencz I. Szabolcs írása a nemrégiben érkezett be, ezért nem került fel hamarabb a blogra, ahová abc sorrendben teszem fel az egyes visszaemlékezéseket. 

Szabolccsal 1979-ben ismerkedtem meg, midőn a 18-as általános iskolából átiratkoztam a 2-es számú matematika-fizika líceumba. Nagymamáink is, szüleink is barátok voltak. 

14 évesen Kantot olvasott, tájékozottabb volt a politika világában valamennyiünknél. Nagy élmény volt vele ismét egy padban ülni 1996-ban a Századvég Politikai Főiskolán, ahol egyébként e kötet másik szerzőjét Benyhe Istvánt megismertük. Jómagam kihagytam 1997-ben egy évet, 1998-ban folytattam, akkor történetesen épp apámmal kerültem egy osztályba. 

Szabolcs előbb a Fidesz kommunikációjával foglalkozott, majd MOL vezető lett. Írását olvasva sajnálom, hogy nem lett belőle közíró. (BZSA)

Kántor Zoltán A külhoni magyar állampolgárságtól a külhoni magyarok állampolgárságáig

2000 augusztusában került nyilvánosságra a Magyarok Világszövetségének „Tervezet a külhoni magyar állampolgárság jogintézményének alkotmányos létrehozása” című dokumentuma[1], amelynek egyik indítványozója Borbély Imre volt. A státustörvény vitájában Borbély Imre azon kevesek közé tartozott, akik következetesen az állampolgárság kiterjesztését javasolták a státustörvény helyett.[2] Természetesen vitatkozni lehet azon, hogy az akkoriban nem időszerűnek ítélt állampolgárság-kiterjesztés időszerű lett volna vagy sem, mindenesetre az akkori kormány a státustörvény megoldása mellett tette le voksát.

Magyar­or­szág és a külhoni ma­gya­rok vi­szo­nyát – leg­alább­is el­mé­le­ti szin­ten – több­fé­lekép­pen pró­bál­ták ren­dez­ni: az 1990-es évek vé­gén a ket­tős ál­lam­pol­gár­ság kö­rü­li vi­ták­ban ve­tet­ték fel e kér­dést, majd a Fi­desz 1998-as vá­lasz­tá­si kam­pá­nya so­rán hang­zott el ugyan­ez a gon­do­lat. 2001. jú­ni­us 19-én ­fo­gad­ta el a ma­gyar Or­szág­gyű­lés a szom­szé­dos ál­la­mok­ban élő ma­gya­rok­ról szó­ló tör­vényt. Ily mó­don 1918 után elő­ször ala­kult ki olyan po­li­ti­kai ke­ret, amely a ha­tá­ron tú­li in­téz­mé­nyek és a szom­szé­dos or­szá­gok­ban élő ma­gya­rok hely­ze­tét egy­szer­re ke­ze­li. A tör­vény kap­csán több olyan kér­dés me­rül fel, ame­lyek el­mé­le­ti­ és ki­sebb­ségpo­li­ti­ka­i­ szempontból is igen ér­de­ke­sek, és a nem­zet­kö­zi ki­sebb­ség­vé­de­lem­ terén is új­sze­rű­ek.

Annak ellenére, hogy a magyar státustörvény nem az első ilyen jellegű törvény Európában, mondhatni, egyetlen hasonló törvény sem keltette fel ilyen mértékben a nemzetközi tudományos élet érdeklődését. Ez minden bizonnyal azzal magyarázható, hogy egyetlen másik nemzettársakat támogató törvényt sem kísért ilyen belpolitikai feszültség, nem vezetett két szomszédos ország közötti konfliktushoz, illetve nem került az európai intézmények fókuszába.

Az első, külföldiek által írott tanulmányok a jelenség értelmezésére tesznek kísérletet. Általánosságban megállapítható, hogy a szerzők kivétel nélkül újfajta jelenségként tekintenek az anyaország és a határain kívül élő kisebbségekhez tartozó egyének viszonyának szabályozására.[3] Brigid Fowler a „fuzzy citizenship” (talán a ’homályos tartalmú állampolgárság’ a magyar megfelelője) fogalmat használja a magyar állam és a határon túli magyarok közötti – a státustörvény által meghatározott – viszony jellemzésére.[4] Michael Stewart, aki romológiai tárgyú kutatásaival vált ismertté, a ’transznacionális nacionalizmus’ fogalmat tekinti a legmegfelelőbbnek a jelenség leírására.[5] A Csergő Zsuzsa – James Goldgeier szerzőpáros a ’transzszuverén nacionalizmus’ kategóriába helyezi az anyaország és határon túli nemzettársai közötti politikát.[6] Habár Schöpflin György 2004 óta a Fidesz európai parlamenti képviselője, a státustörvényről szóló írásai megjelenésekor még Londonban oktatott, így külföldi szerzőnek tekintem. Schöpflin az univerzalista-partikularista dichotómiában vizsgálja az etnicitás és az állampolgárság közötti összefüggéseket.[7] Myra Waterbury a magyarországi belpolitikai ellentétekben véli felfedezni a magyarázatot a státustörvény megszületésére.[8]

A jogászok érdeklődése elsősorban arra irányult, hogy a státustörvény jellegű törvények és intézkedések helyét megtalálják a nemzetközi jogban és kisebbségvédelemben,[9] illetve az EU-csatlakozás kontextusában vizsgálták nemzettársakat támogató politikát.[10] Több kutató a jelenségre volt kíváncsi, így több összehasonlító tanulmány született. Halász Iván, Majtényi Balázs és Vizi Balázs a térség státustörvényeit hasonlítja össze,[11] illetve Halász Iván ezt az összehasonlítást gondolja tovább egy későbbi tanulmányában.[12] A státustörvényt más országok hasonló jogszabályaival veti össze Constantin Iordachi (román),[13] Csergő Zsuzsa és James Goldgeier (orosz).[14]

A ko­ráb­bi – szer­ve­ze­te­ket, in­téz­mé­nye­ket tá­mo­ga­tó – po­li­ti­ka mel­lett[15] a stá­tus­tör­vény egy új­faj­ta ma­gyar ál­lam – ha­tá­ron tú­li ma­gyar egyén kö­zöt­ti jog­vi­szonyt lé­te­sít. Ezt egy meg­ha­tá­ro­zó kül­po­li­ti­kai for­du­lat­nak kell mi­nő­sí­te­ni, amely fel­te­he­tő­en ab­ból a fel­is­me­rés­ből in­dult ki, hogy a két­ol­da­lú meg­egye­zé­sek, ame­lye­ket az alap­szer­ző­dé­sek po­li­ti­ká­já­nak is ne­vez­he­tünk, nem ve­zet­tek mérhető ered­mény­re a határon túli magyarok helyzetének javulása tekintetében. Ezt a vál­tást Bauer Ta­más is ér­zé­ke­li, aki tá­mo­gat­ta az alap­szer­ző­dé­sek po­li­ti­ká­ját: „Mi­ben tér el ez a po­li­ti­ka az alap­szer­ző­dé­sek po­li­ti­ká­já­tól? Elő­ször is ab­ban, hogy a nyel­vi-kul­tu­rá­lis in­téz­mény­rend­szer­nek a ki­sebb­sé­gek in­teg­rá­ci­ó­já­val egy­ide­jű fej­lesz­té­se he­lyett sze­mély­re szó­ló köz­jo­gi kap­cso­la­tot te­remt a ki­sebb­sé­gi ma­gya­rok és a ma­gyar ál­lam kö­zött, s eb­ben a ke­ret­ben a tá­mo­ga­tást a ha­tá­ron tú­li ma­gyar kö­zös­sé­gi in­téz­mé­nyek he­lyett az egyes sze­mé­lyek­re, csa­lá­dok­ra szab­ja.”[16] Itt vi­lá­go­san ki­ve­he­tő két kon­cep­ció: az egyik ar­ra he­lye­zi a hang­súlyt, hogy a nem­ze­ti ki­sebb­sé­gek ügyét az il­le­tő ál­lam­ban kell és le­het meg­ol­da­ni, a má­sik pe­dig szkep­ti­kus ez­zel a né­zet­tel szem­ben és az anya­or­szág tá­mo­ga­tá­sát eme­li ki. Ha a po­li­ti­ku­mot nem ven­nénk fi­gye­lem­be, ak­kor azt is mond­hat­nánk, hogy tu­laj­don­kép­pen egy el­mé­le­ti vi­ta fo­lyik ar­ról, mi­lyen mó­don le­het a leg­job­ban tá­mo­gat­ni a ha­tá­ron túl élő nem­ze­ti ki­sebb­sé­ge­ket.

A ki­sebb­sé­gi és több­sé­gi tár­sa­da­lom, il­let­ve a ki­sebb­ség­hez vagy a több­ség­hez tar­to­zó egyé­nek kö­zöt­ti vi­szony­ról is el­té­rő­ek a vé­le­ke­dé­sek. A nem­zet­po­li­ti­kai szem­pont­tal kap­cso­lat­ban Bor­bély Zsolt At­ti­la ki­emel­te, hogy „a tör­vény nem egyes egyé­nek­ben, ha­nem mak­ro­szin­ten gon­dol­ko­dik, s a tör­vény prog­nosz­ti­zál­ha­tó disszimilatív ha­tá­sá­nak erő­sí­té­se vé­gett az érin­tet­tek kö­rét tá­gan kí­ván­ja meg­szab­ni”. Nem a ma­gyar ál­lam és a ha­tá­ron tú­li ma­gyar egyé­nek kö­zöt­ti vi­szony­ra he­lye­zi a hang­súlyt, ha­nem a tár­sa­dal­mi vál­to­zá­so­kat ál­lít­ja a köz­pont­ba: „Vélhető […], hogy a stá­tus­tör­vény disszimilatív ha­tás­sal fog jár­ni, hogy a Ma­gya­ror­szág­gal szom­szé­dos ál­la­mok több­sé­gi nem­ze­te­i­nek asszi­mi­lá­ci­ós po­li­ti­ká­ja kö­vet­kez­té­ben a ma­gyar érzelmi-kulturális-szolidaritási kollektívumból ki­sza­kad­tak egy ré­sze vissza­ta­lál sa­ját kö­zös­sé­gé­hez.”[17]

A disszi­mi­lá­ci­ó­ra vo­nat­ko­zó ha­tás­ra utalt Duray Mik­lós is, ami­kor az is­ko­láz­ta­tá­si tá­mo­ga­tás igény­be­vé­te­lé­ről szólt. A prob­lé­ma gyö­ke­rét az ké­pe­zi, hogy ho­gyan ve­he­ti igény­be az is­ko­láz­ta­tá­si tá­mo­ga­tást az a csa­lád, amely szór­vány­ban él, és nincs le­he­tő­sé­ge ma­gyar is­ko­lá­ba já­rat­ni a gye­re­ke­it. „[A] tör­vény­nek le­het olyan ha­tá­sa, hogy aki meg­kap­ja a ma­gyar­iga­zol­ványt, és él­ni akar azok­kal a le­he­tő­sé­gek­kel is, ame­lyek­kel egyéb­ként a hely­ze­te mi­att nem él­het, eset­leg ke­res­het olyan élet­for­mát, amely­ben ki­hasz­nál­hat­ja a tör­vény biz­to­sí­tot­ta le­he­tő­sé­ge­ket.”[18]A tör­vény­nek azonban kompenzatorikus jel­le­ge is van, ami ab­ban nyil­vá­nul meg, hogy mind­azt, amit a szom­szé­dos ál­la­mok nem nyúj­ta­nak a ki­sebb­sé­gi ma­gya­rok­nak, a stá­tus­tör­vény né­mi­képp el­len­sú­lyoz­za. Egy­ben fel­ér­té­ke­li a ki­sebb­ség­hez és egyi­de­jű­leg a ma­gyar nem­zet­hez va­ló tar­to­zás ér­té­két. Ha­son­ló­an gon­dol­ko­dott Duray Mik­lós is, ami­kor a szom­szé­dos ál­la­mok­nak a ma­gya­rok ro­vá­sá­ra tör­té­nő nem­zet­épí­tő po­li­ti­ká­jára utalt: „[M]indegyik szom­szé­dos ál­lam­ban, a szám­be­li több­ség­ben élő nem­zet tag­ja­i­nak egy je­len­tős ré­sze, kö­zös­ség­ként is, az ott élő ma­gya­rok ro­vá­sá­ra ju­tott több­let­ja­vak­hoz a ma­gyar adó­fi­ze­tők ká­rá­ra, vagy ál­ta­lá­ban a ma­gya­rok szám­lá­já­ra az­ál­tal, hogy szer­ve­zet­ten ki­szo­rí­tot­ták a ma­gya­ro­kat a köz­élet­ből, a gaz­da­sá­gi élet­ből, a ha­ta­lom­ból és min­den­ből. Ez fo­lyik mint­egy nyolc­van éve. A stá­tus­tör­vény te­rem­te­ne elő­ször le­he­tő­sé­get ar­ra, hogy egy csöpp­nyi kár­pót­lás­hoz jus­sa­nak ezek a sze­ren­csét­len, ki­sem­mi­zett ma­gyar tö­me­gek, mint­egy há­rom­mil­li­ó­nyi, ön­hi­bá­ján kí­vül kül­föl­di­vé vált ma­gyar. A törvény által adott lehetőségeket számba véve, hatása inkább lélektani lesz, mintsem más.”[19]

A jogosultak meghatározását és az asszimiláció kérdését Harrach Gábor köti össze: „A magyar államnak meg kell határoznia azon kedvezmények körét, amelyek már elegendőek ahhoz, hogy identitásának vállalásában, valamint szülőföldön való maradásában érdekeltté tegyék az egyént. [...] Azonban bármilyen kritériumokat is alkalmazna az anyaország a magyarsághoz való tartozás meghatározásakor, meg kell adni az esélyt a magyar származású, de már az asszimiláció peremére sodródott egyének számára, hogy visszatérhessenek gyökereikhez, amennyiben ők is így akarják. Másképp megfogalmazva, a magyarság körét inkább bővíteni, mint szűkíteni kellene egy ilyen jogi és adminisztrációs eljárás során.”[20]

Harrach úgy látja, hogy amennyiben a magyar jogalkotó, és a végrehajtásban részt vevők permisszívek a magyar igazolványt igénylő kérelmek elbírálásában, akkor az asszimilációnak leginkább kitett magyarok (a szórványban, illetve a vegyes családokban élők) nagyobb eséllyel őrzik meg magyar identitásukat.

A magyar állam és a külhoni magyarok viszonyának rendezése elsősorban a státustörvény koncepció körül zajlott. A kettős állampolgárság kevesebb figyelmet kapott. Nem a koncepció problematikussága, hanem politikai támogatottság hiányában. Borbély Imre meglátása szerint a „társadalmi vita tanúsága szerint a teljes körű magyar állampolgárság alanyi jogának kiterjesztését az egész nemzetre a mai magyar politikai kultúra nem teszi lehetővé.”[21] Ezért Borbély Imre a több mint státustörvény, de kevesebb, mint kettős állampolgárság (teljes körű állampolgárság) paradigmában gondolkodik: „a Külhoni Magyar Állampolgárság intézményét olyan tartalommal (jogosultságokkal, jogviszonnyal) lehetne feltölteni, amely a határon túli magyarok problémáinak megoldásában és közösségeik erősítése szempontjából a ma belpolitikailag elérhető pragmatikus maximumot képezné.”[22] A külhoni állampolgárság az adott magyarországi belpolitikai helyzet függvényében fejleszthető: „A külhoni állampolgárság intézménye, azáltal hogy "állampolgárság", a nemzeti integráció mindazon dimenzióját megnyitja, amelyet a teljes körű is. Ez utóbbival (a teljes körű állampolgársággal) szemben, a "külhoni" viszont rendelkezik azzal a taktikai előnnyel, hogy nem hozza be "kötött áruként" a teljes körűvel járó egész jogviszonyt, hanem külön, "helyzetre szabott" jogviszony építhető ki körülötte. Ez lehetővé teszi a társadalmilag kívánatos és a politikailag lehetséges közötti egyensúly megteremtését, s nyitva hagyja a későbbi optimizálás lehetőségét is. A törvényhozó kezébe olyan eszköz kerül, amely a valódi veszélyeket kikerülhetővé, a mondvacsinált indokokra hivatkozó akadékoskodást pedig leleplezhetővé teszi.”[23]

Az elképzelés akkoriban nem valósult meg, erre a 2010-es magyarországi kormányváltásig várni kellett. A jelenlegi, 2010 utáni magyarországi állampolgársági törvény több, mint a 2001-ben javasolt külhoni állampolgárság koncepció, de azzal számos tekintetben rokon. Nem tisztázott, hogy a 2010-es törvény megalkotói mennyiben vették figyelembe a Borbély Imre nevével fémjelzett koncepciót, a lényeg, hogy megvalósult az állampolgárság kiterjesztése.

A 2010-es magyarországi parlamenti választásokkal hatalomra kerülő Fidesz-KDNP kormány új irányt szabott a nemzetpolitikának. Ezt jelezte többek között az állampolgársági törvény módosítása, a Nemzeti Összetartozás törvényének megalkotása, a Bethlen Gábor Alap létrehozása. A kormányváltást követően kialakított csúcsminisztériumi rendszerben a nemzetpolitika ugyanolyan rangra emelkedett, mint minden más ágazati politika: a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériumon belül létrejött a Nemzetpolitikáért Felelős Államtitkárság. A követendő irányokat a Magyar Nemzetpolitika – A nemzetpolitikai stratégia kerete c. dokumentum szabta meg.

Az időszakban végbement nemzetpolitikai átalakulás, közte az állampolgársági törvény módosítása körüli dilemmákat jól jellemzik Szarka László által még a kettős állampolgárságról szóló 2004-es népszavazás kapcsán megfogalmazott tétele: „A kettős állampolgárság ügyében nem annyira a költők, történészek és a jogászok különböző nemzetépítő és államszervező víziói ütköznek, hanem a következményeket jóhiszeműen és negativisztikusan megfogalmazók táborai.”[24] A nemzetpolitikáról, az állampolgárságról szóló tisztánlátást ma nem csupán az zavarja, hogy a releváns fogalmaknak (nemzet, nemzeti kisebbség, „ki a magyar”) nincs egyértelmű meghatározása, hanem az – és talán elsősorban az –, hogy a politikai és a társadalomtudományi megközelítések közötti határok összemosódnak. A magyarországi státustörvény, a kettős állampolgárságról szóló népszavazás, a 2010 utáni nemzetpolitikai átalakítás nem csak a külhoni magyar kisebbségekkel kapcsolatos válaszok, hanem legalább ugyanilyen mértékben szólt, illetve szól a belpolitikai vitákról is: milyen nemzeteszme alapján intézményesüljön a magyar állam; milyen legyen a magyar állam hivatalos nemzetfelfogása.

Már az 1989-es alkotmánymódosítást követően a magyar alaptörvény leszögezte: „A Magyar Köztársaság felelősséget érez a határain kívül élő magyarok sorsáért, és előmozdítja a Magyarországgal való kapcsolatuk ápolását.” Ezzel a magyar állam határain kívül élő magyarsággal való kapcsolattartás és felelősségvállalás alkotmányos kötelezettsége új fejezetet nyitott az anyaország és a külhoni magyarság viszonyában. Ezt a felelősséget az Alaptörvény (2011) a következőképpen fogalmazza meg: „Magyarország az egységes magyar nemzet összetartozását szem előtt tartva felelősséget visel a határain kívül élő magyarok sorsáért, elősegíti közösségeik fennmaradását és fejlődését, támogatja magyarságuk megőrzésére irányuló törekvéseiket, egyéni és közösségi jogaik érvényesítését, közösségi önkormányzataik létrehozását, a szülőföldön való boldogulásukat, valamint előmozdítja együttműködésüket egymással és Magyarországgal.”

Az állampolgársági törvény módosítása

2010. május 26-án a magyar Országgyűlés módosított az állampolgársági törvényt, amelyet 2010. augusztus 20-án hirdették ki és 2011. január 1-jén lépett hatályba. A változás lényege a kedvezményes honosítást érintette. Az új megfogalmazás szerint „kedvezményesen honosítható az a nem magyar állampolgár, akinek felmenője magyar állampolgár volt vagy valószínűsíti magyarországi származását, és magyar nyelvtudását igazolja.”

2011 előtt az állampolgárság megszerzésének egyik feltétele volt a sikeres vizsga állampolgársági ismeretekből. A jogszabály új változata összeköti az állampolgárságot (illetve a magyar állampolgártól való származást) a magyar nyelvtudással, nem köteles vizsgát tenni az, „aki magyar tannyelvű nevelési-oktatási vagy felsőoktatási intézményben végzettséget szerzett.” Ugyanakkor a visszahonosítás tekintetében az elv nem változott: „5. § Kérelmére visszahonosítható a 4. § (1) bekezdés b) és d) pontjában meghatározott feltételek fennállása esetén az a személy, akinek magyar állampolgársága megszűnt, és magyar nyelvtudását igazolja.” Habár minden volt magyar állampolgár, vagy az, aki igazolni tudja, hogy felmenői magyar állampolgárok voltak, elvben azonos feltételek mellett kérheti visszahonosítását, a magyar nyelv ismerete gyakorlati előnyt jelent az igénylőnek. A törvény ki nem mondott célja, hogy a magukat magyarnak tekintőknek biztosítsa az állampolgárság megszerzését. Mivel pontosan nem lehet meghatározni, ki a magyar, azért technikai megoldásokra van szükség. Hasonló megoldás született a státustörvény esetében is a magyar igazolványra jogosultak körének meghatározásánál, és ettől eltérő módon, de hasonló szellemben lett meghatározva a magyarországi kisebbségi önkormányzati választásokon szavazni jogosultak köre. Ez utóbbinál is az a cél, hogy a magukat kisebbséginek tekintők válasszák meg a kisebbségi önkormányzati képviselőket.

A magyar állampolgári kontinuitás a moldovai csángók esetében nehezen bizonyítható (mivel az 1879-es első magyarországi állampolgársági törvény megszületésekor – és azután sem – tartoztak Magyarország fennhatósága alá). Éppen rájuk való tekintettel került be a törvénybe a „magyarországi származás vélelmezése” megfogalmazás. A korábbi állampolgársági törvény gyakorlatilag kizárta azt, hogy a moldovai csángók kedvezményesen szerezhessék meg a magyar állampolgárságot. A státustörvény által nyújtott támogatásokat és kedvezményeket viszont igénybe vehették, mivel a magyar igazolvány megszerzése nem kötődött a korábbi magyar állampolgársághoz.

A státustörvény, az eredeti elképzelések szerint, a magyar igazolványt a Kárpát-medencei magyarok igényelhették volna. Így a moldovai csángók és a csehországi magyarok kimaradtak volna az igénylők köréből. Hosszas vita után – amint az a törvény címében is szerepel – az a döntés született, hogy a szomszédos államokban élő magyarok igényelhették a magyar igazolványt. Ennek következtében a moldovai csángók is hozzájuthattak a státustörvény által biztosított kedvezményekhez és támogatásokhoz. Az EU-s munkavállalási szabályok miatt, végül Ausztria kikerült a státustörvényből (2003-as módosítás). A státustörvény módosítása – annak ellenére, hogy a kedvezményes munkavállalásról szóló rész kikerül a státustörvényből – sem biztosította az ausztriai magyaroknak a magyar igazolvány kérvényezésének lehetőségét.

Míg a korábbi állampolgársági törvény, és a státustörvény is, elsősorban a szomszédos államokban élő magyarokat hozta kedvező helyzetbe, a 2010-es módosítás után a világ bármely részén élő magyarok kérhetik visszahonosításukat, a magyar állampolgárság megszerzését. Az állampolgársági törvény nem azoknak nyújt kedvezményt, akik magyarok, hanem akik – vagy akiknek felmenői – egykoron magyar állampolgárok voltak. Az állampolgársági kérelemben a nemzeti hovatartozásra csak egyetlen – nem kötelezően megválaszolandó, és a hatóságok által nem ellenőrizhető – kérdés vonatkozik, illetve semmilyen formában sem határozza meg a felmenő magyar nemzethez tartozása a leszármazottak hovatartozását, ellentétben például a német állampolgársági törvénnyel. Téves minden olyan értelmezés, hogy a magyar nemzetfelfogás bárminemű vérségi köteléket. Erre a magyar jogszabályokban utalás sincs.

Az állampolgársági törvény időzítése

Habár a kampányban kevés szó esett a kettős állampolgárságról, a kormánypártok számára a törvény módosítása elvi kérdés volt a 2010-es választások után, azonban hozzá kell tennünk, hogy nem kormányzati kezdeményezés formájában került a törvényhozás elé.[25] Az állampolgársági törvény módosítása volt az egyik első döntése az új Országgyűlésnek. A gyorsaságnak elsősorban szimbolikus jelentőséget kell tulajdonítanunk, ugyanakkor az is szerepet játszott, hogy ekkor volt lehetőség arra, hogy az ellenzék támogatását is megszerezzék a törvénymódosításhoz. 2009 őszétől nyilvánvaló volt az az álláspont, hogy az egyetlen politikai erő sem ellenzi a módosítást, s ezt a hozzáállás biztosította a konszenzus lehetőségét. A parlamentbe újonnan bekerülő pártok is – más-más megfontolásból – támogatták a külhoni magyarok számára biztosított könnyítéseket. Ugyanakkor ezzel összefüggésben el kellett kerülni, hogy a törvénymódosítást a Jobbik kezdeményezze.

Az időzítés kérdésének elemzéséhez érdemes áttekintenünk néhány szomszédos ország aktuálpolitikai állapotát. Szlovákiában választási kampány zajlott, amelynek legalább két – Magyarország számára – fontos tétje volt. Az első, hogy sikerül-e a Robert Fico által vezetett kormánykoalíciónak hatalmon maradnia (akár ugyanabban, akár más felállásban). A másik pedig az, hogy a két rivális magyar párt között hogyan oszlanak meg a szlovákiai magyarok szavazatai, illetve melyik(ek)nek  sikerül bekerülni a szlovákiai törvényhozásba. A magyar kormánynak az volt az érdeke, hogy bukjon a nacionalista koalíció, másrészt pedig, hogy a vele partneri viszonyban lévő Magyar Koalíció Pártja kerüljön be a parlamentbe. A magyarországi kormánypolitika álláspontja szerint – ami később megalapozatlannak bizonyult – az állampolgársági törvény módosítása erősítette volt az MKP pozícióit.

Szerbiába, a Vajdaságban a Magyar Nemzeti Tanács megválasztására készülődtek a magyarok. Feltételezhető, hogy a magyar állampolgársági törvény módosítása pozitívan befolyásolta a szavazási hajlandóságot. Romániában viszont a koalíciós válság miatt a magyarországi állampolgársági törvény nem került a figyelem középpontjába.

Az állampolgársági törvény módosításának időzítéssel kapcsolatban a kormánynak mérlegelni kellett, hogy ne halassza-e a döntést Magyarország EU elnöksége utáni időszakra. Mérlegelni kellett azt, hogy nem szerencsés, ha az EU soros elnökségét betöltő ország konfliktusban áll valamelyik szomszédjával.

A kormány 2010. július 16-án Wetzel Tamás jogászt jelölte ki a kettős állampolgársággal kapcsolatos feladatok végrehajtásáért felelős miniszteri biztosnak. Első intézkedései közé tartozott a közbeszerzési pályázatok kihirdetése az egyszerűsített honosításhoz kapcsolódó fejlesztésekről. A KIM Nemzetpolitikai Főosztályának közreműködésével indult el az állampolgárság igénylését segítő tájékoztató honlap. Az állampolgársági törvény módosítását nem kísérték hasonló viták, mint amilyenek a státustörvény elfogadását[26] és a kettős állampolgárságról szóló népszavazást.[27] A szomszédos államokban élő magyar politikai vezetők többsége üdvözölte a lépést.

Összegzés

A Magyarok Világszövetsége 2000 augusztus 20-án nyilvánosságra hozott tervezete szellemi alapja a 2010-ben módosított, a külhoni magyarokra kiterjesztett állampolgársági törvény módosításának. Borbély Imrének megadatott, hogy megvalósulva lássa korábbi elképzeléseit.

A kettős állampolgárságról szóló törvény – a státustörvényhez hasonlóan – kulturális értelemben vett egységes magyar nemzet formulát használja. A tipológiák, dichotómiák felállítása ugyanis nem pontosítja a nemzet fogalmát. Szemléletváltásra van szükségünk: a nacionalizmusra kell összpontosítanunk, azt kell megvizsgálnunk, hogy a nemzet- és államépítés folyamatában egy adott állam politikai elitjei miről vitatkoztak a nemzet kérdésében, és milyen nemzetkoncepció alapján intézményesítették az államot. Ez az elmúlt évtizedekben a politikai érdekeknek megfelelően történt. A politikai, illetve kulturális nemzet fogalmak helyett helyesebb a politikai vagy kulturális nemzet eszméjén alapuló politikáról beszélni. A politikai vagy a kulturális nemzet egyedüli helyességéből való kiindulás már önmagában is normatív választás, s e választás már magában hordja a gondolkodás végeredményét: nem a gondolatmenet, hanem a kiinduló-posztulátum határozza meg a következtetéseket. A két szignifikáns (státustörvény, kettős állampolgárság) vita – egyáltalán nem meglepő módon – nem vezetett a magyarországi belpolitikai álláspontok közeledéséhez; az eredeti álláspontokat megerősítette, egyrészt az egymással ellentétben álló célok és szándékok miatt, másrészt mivel a kiinduló – dogmaszerű nemzet-meghatározás – választásból sem a politikai, sem a tudományos logika nem enged más következtetést, mint a kiindulópont igazolását.

Az állampolgársági törvény módosítása és legitimálása a Magyar Állandó Értekezlet nemzetpolitikai irányváltást jelez. Korai értékelni ennek az átalakításnak a következményeit, annyi viszont állítható, hogy ez nem vezetett elvi és/vagy elméleti vitákhoz, a politikai vita inkább pragmatikus kérdések körül forog. A politika szereplőit nem köti a tudományos objektivitás követelménye. A nemzet kérdése a politikában akkor kerül terítékre, amikor egy adott állam vagy kormány a nemzeti kisebbségek kérdését kívánja saját doktrínájának megfelelően rendezni (vagy nem rendezni), amikor a határokon kívül élők számára kíván valamilyen jogokat (kedvezményeket vagy támogatást) biztosítani, vagy amikor a pártok belpolitikai hasznot remélnek egy adott nemzet-koncepció intézményesítéséből. A gyakorlatban ez a három kérdés a leggyakrabban együttesen jelentkezik. Míg egy tudományos meghatározásnak nincsenek gyakorlati következményei, ez nem igaz a politika meghatározásai esetében.

A szerkesztő utószava:

Mivel Kántor Zoltán, egykori osztálytársam, aki apámnak is jóbarátja volt, nemcsak nekem, nem utalt erre a szövegben, szerkesztőként meg kell jegyeznem, hogy szabad kezet adtam minden emlékezőnek abban, hogy milyen műfajt választ a Borbély Imre előtti tisztelgéshez. Zoli, avagy ahogy mi szólítottuk, Áci, tanulmányt írt, melyben az állampolgárság kiterjesztésének kérdését járja körül.

Ezt apám a legjelentősebb nemzetstratégiai sikerének tartotta. Nyilván, miként Kántor Zoltán is írja, nem lehet tudni, hogy az 1999/2000-es dokumentumok, melyeknek apám szerzője vagy társszerzője volt, mennyiben hatottak 2010-ben a törvényhozókra, az azonban leszögezhető, hogy az MVSZ konok harca, mely végül elvezett a népszavazáshoz, szükséges volt ahhoz, hogy e kérdést a politikai napirend részévé tegye s kellett a 2004-es népszavazást megelőző kampány illetve a népszavazási össznépi tapasztalata ahhoz, hogy végül a törvényt 2010-ben mindössze három cégéres nemzetáruló „nem”-je mellett, szinte konszenzusban fogadja el a Magyar Országgyűlés.

---

[1] Tervezet a külhoni magyar állampolgárság jogintézményének alkotmányos létrehozása. In Kántor Zoltán (szerk.): A státustörvény: dokumentumok, tanulmányok, publicisztika. Budapest: Teleki László Alapítvány, 2002. 38-44.

[2] Borbély Imre: Külhoni állampolgárság vagy státustörvény? Az elszakított nemzetrészek magyarországi 
jogállásának rendezési lehetőségei. Magyar Kisebbség, 1999. 4. sz.

[3] Nem egy tanulmány először internetes portálokon vagy szakmai folyóiratokban jelentek meg; ezeket a Sapporo-i Egyetem által kiadott kötetben is megtalálhatók. Vö. Kántor – Majtényi – Osamu – Vizi – Halász (szerk.): The Hungarian Status Law: Nation Building and/or Minority Protection. Sapporo: Slavic Research Center, Hokkaido University, 2004.

[4] Fowler, Brigid: Fuzzing Citizenship, Nationalising Political Space: A Framework for Interpreting the Hungarian ‘Status Law’ as a New Form of Kin-state Policy in Central and Eastern Europe. In: Kántor – Majtényi – Ieda – Vizi – Halász (szerk.): The Hungarian Status Law … i. m. 177–238.

[5] Stewart, Michael: The Hungarian Status Law: A New European Form of Transnational Politics? Uo. 120–150.

[6] Csergő Zsuzsa – Goldgeier, James: Nationalist Strategies and European Integration. Uo. 270–302.

[7] Schöpflin, George: Citizenship and Ethnicity: The Hungarian Status Law. Uo. 87–104.

[8] Waterbury, Myra A.: Ideology, Organization, Opposition: How Domestic Political Strategy Shapes Hungary’s Ethnic Activism. Regio, 2006. Vol. 9. 65–86.

[9] Weber, Renate: The Kin-State and Its Minorities: Which European Standards? The Hungarian Status Law: Its Antecedents and Consequences. In: Kántor–Majtényi–Ieda–Vizi–Halász (szerk.): The Hungarian Status Law … i. m. 350–364.

[10] Hornburg, Helge: Transnational Minority Protection In: Central and Eastern Europe and European Community Law. In: Ieda – Majtényi – Kántor – Vizi – Halász – Deets (eds.): Beyond Sovereignty … i. m. 139–158.

[11] Halász Iván, Majtényi Balázs és Vizi Balázs: A New Regime of Minority Protection? Preferential Treatment of Kin-minorities under National and International Law. In: Kántor – Majtényi – Ieda – Vizi – Halász (szerk.): The Hungarian Status Law … i. m. 328–349.

[12] Halász Iván: Models of KIn: Minority Protection In: Central and Eastern Europe. In: Ieda – Majtényi – Kántor – Vizi – Halász – Deets (eds.): Beyond Sovereignty … i. m. 255–280.

[13] Iordachi, ConstantIn: Dual Citizenship and Policies toward Kin-Minorities in East-Central Europe: A Comparison between Hungary, Romania and the Republic of Moldova. In: Kántor – Majtényi – Ieda – Vizi – Halász (szerk.): The Hungarian Status Law … i. m. 239–269.

[14] Zsuzsa Csergő – Golgeier, James: Virtual Nationalism In: Comparative Context: How Unique Is the Hungarian Approach? In: Ieda – Majtényi – Kántor – Vizi – Halász – Deets (eds.): Beyond Sovereignty … i. m. 281–302.

[15] A státustörvény elfogadása alőtti időszakban a magyar állam intézményeket, szervezeteket támogatott, a státustörvény újszerűsége a magyar állam – határon túli magyar egyén relációjának intézményesítése.

[16] Bauer Ta­más: Ma­gyar ál­lam – ma­gyar ki­sebb­sé­gek. Nép­sza­bad­ság, 2001. áp­ri­lis 20.

[17] Bor­bély Zsolt At­ti­la: A stá­tus­tör­vény mint a ma­gyar (re)integráció esz­kö­ze. Pro­vin­cia, 2001. 5. sz.

[18] Duray Mik­lós a Be­szé­lő 2001. jú­li­us-au­gusz­tu­si szá­má­ban meg­je­lent in­ter­jú­ban, 72.

[19] Duray Mik­lós: So­sem­volt tör­vé­nyünk lesz! Be­szé­lő, 2001. 5. sz. 30.

[20] Harrach Gábor: Státustörvény és megmaradás. Erdélyi Magyarság, 1999. 40. sz. 8.

[21] Borbély Imre: Külhoni állampolgárság vagy státustörvény? i.m.

[22] Borbély Imre: Külhoni állampolgárság vagy státustörvény? i.m.

[23] Borbély Imre: Külhoni állampolgárság vagy státustörvény? i.m.

[24] Szarka László: A kettős állampolgárság jogintézménye, mint a kisebbségi és a migrációs léthelyzetek kezelésének eszköze. Kisebbségkutatás 2004. 2. sz. 255–265.

[25] Bauer Tamás: Alkotmány és állampolgárság. Élet és Irodalom 2010. szeptember 10.

[26]  Kántor Zoltán (szerk.): A státustörvény: dokumentumok, tanulmányok, publicisztika. Teleki László Alapítvány, Budapest, 2002.

[27] Kántor Zoltán – Majtényi Balázs: A kettős állampolgárság – népszavazás, politikai vita, szakmai érvek. In: Sándor Péter – Vass László – Sándor Ágnes – Tolnai Ágnes (szerk.): Magyarország politikai évkönyve 2004-ről. Demokrácia Kutatások Magyar Központja Közhasznú Alapítvány, Budapest, 2005.; www.kettosallapolgarsag.mtaki.hu (2013-02-22)